Az őszi nap sugarai gyöngéden csillantak meg a Szegedi Füvészkert tavának vízén.

The autumn sun's rays delicately glistened on the water of the Szegedi Füvészkert lake.

Az aranyló és vörös levelek lágyan hullottak a földre, mintha táncot járnának a széllel.

The golden and red leaves gently fell to the ground, as if dancing with the wind.

Áron lassan sétált az ösvényen, cipője alatt halkan ropogtak a lehullott levelek.

Áron walked slowly on the path, the fallen leaves softly crunching under his shoes.

Egyedül érezte magát a tarka növények között, bár tudta, hogy hamarosan találkozik régi barátaival.

He felt alone among the colorful plants, although he knew he would soon meet his old friends.

Áron egy kicsit félt a találkozástól.

Áron was a bit afraid of the meeting.

A középiskola emlékei elmosódtak már, de a szíve mélyén mindig félt azoktól a régi sebekről, amelyekről azt hitte, hogy begyógyultak.

The memories of high school had blurred, but deep in his heart, he always feared those old wounds that he thought had healed.

Vajon megéri újra kapcsolódni?

Is it worth reconnecting?

Vagy inkább hagynia kellene nyugodni az emlékeket?

Or should he let the memories rest?

Ahogy közelebb ért a kijelölt találkozóponthoz, észrevette Emesét, aki lendületesen integetett neki a távolból.

As he got closer to the designated meeting point, he noticed Emese, who was energetically waving at him from afar.

Mellette Zoltán álldogált, aki kissé elvonultan nézelődött, de barátságosan bólintott felé.

Beside her stood Zoltán, who looked around somewhat distantly, but nodded at him in a friendly manner.

"Áron!

"Áron!"

" - kiáltott fel Emese, amikor odaért.

Emese shouted when he arrived.

"Annyira örülök, hogy itt vagy!

"I'm so glad you're here!

Nagyon hiányoztál!

I missed you so much!"

"Áron elmosolyodott.

Áron smiled.

Emese mindig is optimista volt, mint egy napsugár a felhős égbolton.

Emese was always optimistic, like a ray of sunshine on a cloudy sky.

"Örülök, hogy találkozunk" - válaszolta Áron kissé bátortalanul.

"I'm glad to meet you," Áron replied somewhat shyly.

Leültek egy padra a tó partján, ahol a környezet csendje szinte érezhető volt.

They sat on a bench by the lake, where the silence of the surroundings was almost palpable.

Zoltán megtörte a csendet, ahogy megszólalt, "Milyen furcsa ennyi idő után újra itt lenni.

Zoltán broke the silence as he spoke, "It's strange to be here again after so long.

De jó látni, hogy ti is ugyanazok vagytok, akiket megismertem.

But it's good to see that you're still the same people I knew."

"Áron hallgatta a barátait, beszéltek a munkájukról, az életük változásairól, míg ő a saját gondolataiba merült.

Áron listened to his friends, they talked about their jobs, the changes in their lives, while he was lost in his own thoughts.

Vajon illik még hozzájuk?

Does he still fit in with them?

A kételyek viharában egyszer csak Emese hangja töltötte be a teret.

In the storm of doubts, Emese's voice suddenly filled the space.

"Áron, minden rendben van?

"Áron, is everything alright?"

" - kérdezte, aggódó tekintettel nézve rá.

she asked, looking at him with a worried expression.

"Nehéz elhinni, hogy annyi év után is itt ülünk" - mondta Áron végül.

"It's hard to believe that after so many years we're sitting here," Áron finally said.

"Néha nem tudom, érdemes-e feléleszteni a régi kapcsolatokat, vagy jobb, ha hagyjuk őket emlékekké válni.

"Sometimes I wonder if it's worth rekindling old relationships, or if it's better to let them become memories."

"Zoltán egy kavicsot dobott a tóba, majd így szólt, "A kapcsolataink olyanok, mint ezek a hullámok.

Zoltán tossed a pebble into the lake and then said, "Our relationships are like these ripples.

Néha eltűnnek, de mindig visszatérhetnek.

Sometimes they disappear, but they can always return."

"Emese bátorítóan megfogta Áron kezét.

Emese encouragingly took Áron's hand.

"Mindig itt vagyunk neked, Áron.

"We'll always be here for you, Áron."

"Áron szívében hirtelen megvilágosodás jelent meg.

A sudden enlightenment arose in Áron's heart.

Érezte, hogy a régi sebek talán sosem gyógyulnak be teljesen, de a barátságuk értékesebb, mint a múlt fájdalma.

He felt that the old wounds might never fully heal, but their friendship was more valuable than the pain of the past.

Elhatározta, hogy nyitott lesz a múltból gyorsan felelevenedő érzésekre.

He decided to be open to the quickly resurfacing feelings from the past.

Amikor elbúcsúztak a kert kapujában, a levelek egy utolsó lendülettel hullottak le a fákról.

When they said their goodbyes at the garden gate, the leaves fell from the trees with one last flourish.

Áron melegebben mosolygott, mint valaha.

Áron smiled more warmly than ever.

Tudta, hogy lehetősége van nem csak emlékekként élni a barátságaikat, hanem újraépíteni azokat.

He knew he had the opportunity to not only live their friendships as memories but to rebuild them.

Vegyes érzésekkel indult el hazafelé, de a szívében béke uralkodott.

He set off home with mixed feelings, but peace reigned in his heart.

A múlt része volt, de a jövőben is ott lesz Emese és Zoltán, és ez immár elég volt számára.

The past was a part of him, but Emese and Zoltán would be there in the future too, and that was enough for him.