A narancsszínű levelek csendesen hullottak a pszichiátriai osztály ablakai előtt.

The orange-colored leaves quietly fell outside the windows of the psychiatric ward.

Az őszi szellő néha megborzongatta a magas, karcsú fákat, amelyek az intézmény árnyas udvarát díszítették.

The autumn breeze occasionally made the tall, slender trees shiver, which decorated the institution's shady courtyard.

Bent a kórházban halk zene szólt, hogy megnyugtassa az itt lévőket.

Inside the hospital, soft music played to soothe those present.

A kényelmes székekkel berendezett szobában ült Katalin, az intézmény egyik vezető pszichiátere.

In a room furnished with comfortable chairs, Katalin, one of the institution's leading psychiatrists, was seated.

Elmerengve nézte a falevelek játékát az ablakon túl, de gondolatai teljesen máshol jártak.

She watched the play of the leaves beyond the window, but her thoughts were elsewhere.

Aznap az egyik páciens, Zoltán volt soron a szokásos pszichológiai felmérésre.

That day, one of the patients, Zoltán, was up for the usual psychological evaluation.

Katalin már várta a találkozót, de egyúttal aggódott is.

Katalin had been looking forward to the meeting, yet she also felt anxious.

Zoltánnal többször próbált beszélgetni, de a fiatalember makacsul hallgatott.

She had tried several times to talk to Zoltán, but the young man stubbornly remained silent.

Zoltán belépett a szobába, és óvatosan leült.

Zoltán entered the room and sat down cautiously.

Kezdetben kerülte Katalin pillantását.

Initially, he avoided Katalin's gaze.

Katalin kedvesen mosolygott, majd kezdetét vette a beszélgetés.

Katalin smiled kindly, then the conversation began.

„Zoltán, ma valami új dolgot fogunk kipróbálni” - kezdte.

"Today, we’re going to try something new," she started.

A szobában lévő diszkrét zene hangja mintha fokozódott volna egy pillanatra, erőt adva a helyzethez.

The discreet music in the room seemed to swell for a moment, giving strength to the situation.

„Mire gondol?

"What do you have in mind?"

” kérdezte Zoltán, kissé gyanakodva.

Zoltán asked, a bit suspiciously.

„Ma alkotni fogunk.

"Today we will create.

Használhat festékeket, vagy akár rajzolhat.

You can use paints or even draw.

Nem számít, mit választ, csak legyen őszinte az érzéseivel” - javasolta Katalin, miközben egy halom színes ceruzás dobozt tett elé.

It doesn’t matter what you choose, just be honest with your feelings," suggested Katalin, as she placed a box of colorful pencils in front of him.

Zoltán tétován nyúlt a ceruzákhoz.

Zoltán hesitantly reached for the pencils.

Először csak apró vonalakat húzott a papírra, majd hirtelen megállt.

At first, he drew only tiny lines on the paper, then suddenly stopped.

Katalin türelmesen várt.

Katalin waited patiently.

Végül, Zoltán beszélni kezdett.

Finally, Zoltán began to speak.

Egy régi, gyermekkori emlék elevenedett meg a szeme előtt.

An old childhood memory came to life before his eyes.

A nagymamája kertje, a zug, ahol mindig elbújhatott.

His grandmother's garden, the nook where he could always hide.

Itt találkozott először a félelemmel, amikor egyszer elveszett a sűrű bokrok közt.

He first met fear there when he got lost among the dense bushes.

Ahogy mesélt, Katalin hallgatta.

As he spoke, Katalin listened.

Minden szó új perspektívát nyitott számára.

Each word opened a new perspective for her.

Lassan világossá vált a félelem eredete, és hogy miért viselkedett Zoltán úgy, ahogy.

Gradually, the origin of the fear became clear, and why Zoltán behaved the way he did.

Ez az emlék volt a kulcs a belső szorongásai megértéséhez.

This memory was the key to understanding his inner anxieties.

A terápiás ülés végén Zoltán megkönnyebbült.

At the end of the therapy session, Zoltán felt relieved.

Úgy érezte, mintha leomlott volna egy fal a lelkében.

He felt as if a wall had collapsed within his soul.

Megköszönte Katalin támogatását, és megígérte, hogy folytatja a munkát önmagával.

He thanked Katalin for her support and promised to continue working on himself.

Aznap, amikor Katalin kiment a szobából, elégedettséget és reményt érzett.

That day, when Katalin left the room, she felt satisfaction and hope.

A levelek még mindig hullottak, de ő belül szilárdabbnak érezte magát.

The leaves were still falling, but she felt more solid inside.

Tudta, hogy Zoltán története nem csak neki mutatott új utakat, hanem erősítette a saját elkötelezettségét is, hogy továbbra is személyre szabottan segítsen mindenkinek, aki az útjába kerül.

She knew that Zoltán's story not only showed her new paths but also strengthened her own commitment to continue to provide personalized help to everyone who crossed her path.