A tavaszi szellő kellemesen fújt be a kisvárosi középiskola ablakán.

The spring breeze pleasantly blew through the window of the small town high school.

Az iskolában nagy volt az izgalom.

There was great excitement in the school.

Aznap rendezték meg a tehetségkutató versenyt.

That day, the talent show was being held.

Az egész iskola az eseményre készült.

The entire school was preparing for the event.

A tornatermet színes zászlókkal és fényfüzérekkel díszítették.

The gymnasium was decorated with colorful flags and light strings.

A faülések már megteltek diákokkal és tanárokkal, amikor elkezdődött a program.

The wooden seats were already filled with students and teachers when the program began.

István, a félénk zongorista, a színfalak mögött álldogált.

István, the shy pianist, stood behind the scenes.

Szíve hevesen vert, kezei izzadtak.

His heart was pounding, and his hands were sweaty.

Bár jól játszott a zongorán, nem szerette, ha mások nézik.

Although he played the piano well, he didn't like being watched by others.

Ott volt Katalin, a legjobb barátja, aki mindig támogatta.

Katalin, his best friend, who always supported him, was there.

„Ne aggódj, István!

"Don't worry, István!"

” – mondta bátorítóan.

she said encouragingly.

„Te remek vagy!

"You're great!

Mutasd meg mindenkinek!

Show everyone!"

”Péter, az iskolai menő srác, már készen állt a színpadra.

Péter, the school's cool kid, was already ready for the stage.

Ő a legújabb divatos táncot tervezte előadni.

He planned to perform the latest trendy dance.

Magabiztosan mosolygott mindenki.

He confidently smiled at everyone.

„Hajrá, István!

"Go, István!

Le fogod nyűgözni őket!

You're going to impress them!"

” – mondta Péter, amikor elhaladt mellette.

said Péter as he passed by.

Ahogy a zongora a színpadra került, István nagy levegőt vett.

As the piano was brought onto the stage, István took a deep breath.

Katalin szorította meg a kezét egy utolsó biztatásként.

Katalin squeezed his hand for one last encouragement.

István lassan kilépett a fénybe.

István slowly stepped into the light.

A terem elcsendesült.

The hall fell silent.

Üres perc, majd halk taps és szurkolás hallatszott begyük.

A moment of stillness, then soft applause and cheers could be heard.

Leült a zongorához.

He sat down at the piano.

Az ismerős billentyűk megnyugtatták.

The familiar keys calmed him.

Először remegve kezdett, de minden hanggal kicsit magabiztosabb lett.

At first, he began trembling, but with each note, he became a little more confident.

A zene betöltötte a termet, István pedig egyre jobban belemerült az előadásba.

The music filled the room, and István became increasingly immersed in the performance.

Mintha csak ő és a zongora lett volna a világon.

It was as if only he and the piano existed in the world.

Amikor az utolsó hang elhalt, a csendet tapsvihar törte meg.

When the last note faded, the silence was broken by a thunderous applause.

István boldogan hajolt meg.

István bowed happily.

Az arcán mosoly ragyogott.

His face was beaming with a smile.

Barátai és tanárai tapsoltak állva.

His friends and teachers were applauding while standing.

Katalin odarohant, megölelte őt.

Katalin ran over and hugged him.

„Látod?

"See?

Megérte!

It was worth it!"

” – mondta nevetve.

she said, laughing.

István ott állt, boldogabbnak érezte magát, mint valaha.

István stood there, feeling happier than ever.

Megértette, hogy nem az számít, mások mit gondolnak, hanem hogy higgyen magában.

He realized that it doesn't matter what others think, but that he believes in himself.

Most már tudta, hogy bármire képes lehet.

Now, he knew he could do anything.

És ezzel, a tavaszi nap sugarai alatt, István magabiztosan lépett le a színpadról.

And with that, under the rays of the spring sun, István confidently stepped off the stage.

Egy újabb lépést tett meg önmaga megismerése felé.

He took another step towards self-discovery.

Katalin szavai visszhangoztak benne: „Bármire képes vagy!

Katalin's words echoed within him: "You can do anything!"

” És ő elhitte.

And he believed it.